A Tisztaság és az Arany Vödör Meséje
Egy békés völgy mélyén élt egyszer egy fiatal pásztorfiú, név szerint Ábel. Az egész falu ismert volt egyszerűségéről és hitének tisztaságáról. Ábel mindennap kora reggeli imával kezdte a napját, majd kiment a mezőre, hogy gondoskodjon a nyájáról. Egyetlen nagy kincse volt a világon – egy régi, kissé megkopott, ám különleges arany vödör, melyet apjától örökölt. Apja szerint a vödör Isten áldása volt, amely egyedülálló módon megmutatta a tulajdonos szívének állapotát.
Ábel mélyen tisztelte a vödröt, és minden használat után gondosan letisztogatta, hogy ragyogása megmaradjon. A fiú hite egyszerű volt: „Ahogy tisztán tartom ezt a vödröt, úgy tart tisztán engem is az Úr.” A vödörben hordta a vizet az állatoknak, és néha a falusiak is kölcsönkérték tőle, hogy meglássák, milyen szebbnek tűnik benne még az egyszerű víz is.
Egy reggel a nap felkeltével a mezőn virágok illata, friss szellő, és madárcsicsergés köszöntötte Ábelt. Úgy érezte, Isten mosolya vesz körül a természet harmóniájában. De amint odalépett vödörhöz, meglepődve vette észre, hogy az alján egy apró, zavaros folt jelent meg. Ez soha korábban nem történt!
Ábel felkapta a vödröt, és igyekezett alaposan letisztítani. De hiába próbálkozott, a foltot nem tudta teljesen eltüntetni. Nyugtalan szívvel folytatta a napját, csak azon gondolkodott, hogyan történhetett ez meg. Hiszen olyan gondosan ügyelt a vödörre – mi lehet a baj?
Még aznap délután találkozott egy idős, bölcs asszonnyal a falu szélén. Az asszony, akit mindenki csak Judit néninek hívott, mély értelemmel bíró szempárral nézett Ábelre. „Miért vagy ilyen gondterhelt, fiam?” – kérdezte.
Ábel elmondta neki, hogy mi történt a vödörrel. Judit néni erre elmosolyodott és így válaszolt: „Ez nem egyszerű szennyeződés, Ábel. Ez a szívednek a lenyomata.”
„Hogyan lehet ez?” – kérdezte Ábel. „Úgy gondolom, a hitem tiszta!”
Az asszony finoman rátette a kezét a fiú vállára: „Néha azt hisszük, hogy tiszták vagyunk, de az élet apró eseményei lassan, észrevétlenül foltokat hagyhatnak a lelkünkön. Mond csak: nem haragudtál esetleg valakire? Vagy talán kevésbé voltál türelmes az utóbbi időben?”
Ábel döbbent csendben állt, majd eszébe jutott egy kis vita, amit néhány nappal korábban folytatott a testvérével, Ambrussal. Akkor úgy érezte, igaza van, de a türelmetlensége okozott köztük egy kisebb szakadékot. Azóta nem is beszéltek túl szívélyesen egymással.
Az idős asszony mosolya még jobban elmélyült, amikor ezt meghallotta. „A vödröt meg kell tisztítani, Ábel – de először a szívedet. Menj, és rendezd el, ami elromlott. Kérj bocsánatot a testvéredtől, és őszintén kérd Istent, hogy újítsa meg a lelkedet.”
Ábel szíve megenyhült a szavak hallatán, és mélyen elgondolkodott. Este hazament, és mialatt a nap lenyugvó vörös fénye beburkolta a völgyet, odament testvéréhez. „Ambrus, sajnálom, hogy nem voltam türelmes veled. Kérlek, bocsáss meg!”
A testvére meghatódott, és átölelte Ábelt. „Én is sajnálom, testvérkém. Néha nehéz volt szót érteni velem.”
Másnap reggel Ábel ismét kinézett a mezőre, és keze magától a vödörhöz nyúlt. Ekkor döbbent rá, hogy a korábbi folt spurltalanul eltűnt: az arany vödör ismét teljes fényében ragyogott!
Ábel letérdelt a mező közepén, és így szólt: „Uram, köszönöm, hogy rámutattál a hibáimra, és megtanítottál helyesen cselekedni. Adj nekem mindig tiszta szívet, hogy szolgálhassalak Téged!”
Ezután Ábel mindig emlékezett arra, hogy nemcsak a tárgyakat, hanem a szívét is ugyanúgy ápolnia kell, ha Istenhez méltó akar maradni. A történet pedig máig hagyományképpen jár falunépről falunépre, emlékeztetve mindenkit arra, hogy a belső tisztaság az igazi arany ragyogását adhatja az életnek.
Tanulság: A külső tisztaság nem elegendő, ha a lelkünkkel nem foglalkozunk. Ahogy a vödör a szív állapotát tükrözte, úgy az életünk is visszatükrözi lelki egészségünket. A bűnbánat, a megbocsátás és az őszinte hit mindig megtisztítja a lelkünket, és közelebb visz minket Istenhez.
