Az Elhagyott Barázda és a Szántóvető Bölcsessége

Réges-régen, egy kis hegyi faluban, élt egy idős szántóvető, akit mindenki Pál bácsinak hívott. Pál bácsi híres volt bőkezűségéről, bölcsességéről és mély Isten iránti hitéről. Egész életét a föld művelésének szentelte, de nemcsak gabonát és zöldségeket termesztett, hanem lelki tanításokat is, amelyek örökre megmaradtak azok szívében, akik találkoztak vele.

Pál bácsinak volt egy különleges földje, amely a falu határában terült el. Ez a föld tele volt barázdákkal, melyeket ő maga szántott, és e barázdák mindig bő termést hoztak, kivéve egyet. Ez a különleges barázda évek óta üresen állt. Miközben a többi termés dúsan zöldellt, az elhagyott barázda kopár, gyomos és terméketlen maradt. A falubeliek suttogva kérdezték: „Miért hagyta Pál bácsi ezt az egy barázdát műveletlenül? Miért nem foglalkozik vele?”

Egy nap, a kíváncsiságtól hajtva, egy fiatal fiú, Ádám, aki nagyon tisztelte az idős szántóvetőt, megkérdezte:
– Pál bácsi, miért hagyja veszendőbe menni azt az egy barázdát, amikor a többi földje olyan gyönyörű és termékeny? Nem sajnálja, hogy itt nem terem semmi?

Pál bácsi elmosolyodott, és fejével intett Ádámnak, hogy kövesse. Együtt indultak az elhagyott barázdához. A nap aranyszínű sugarai finoman hullottak a földre, miközben a szántóvető megállt a barázda szélén.

– Látod, Ádám – kezdte csendesen Pál bácsi –, ez a barázda egy különleges hely számomra. Hosszú évekkel ezelőtt, amikor először szántottam itt, a föld kemény volt és száraz. Hiába próbáltam szorgosan vetni, az eső elkerülte a vidéket, és semmi sem nőtt benne. Eleinte csalódott voltam, és azon tűnődtem, hogy talán ez az a rész, amelyet Isten elfelejtett megáldani.

A fiú csodálkozva nézett Pál bácsira.
– De akkor miért hagyta itt, és miért nem próbálkozott újra, hogy termővé tegye?

– Mert idővel megértettem valamit – mondta az idős bölcs. – Semmi ezen a világon nem elhagyatott vagy értelmetlen. Ez a barázda emlékeztet engem arra, hogy mindannyian olyanok vagyunk, mint a föld. Néha kemények és száradtak vagyunk, de a helyes időben, a megfelelő gondoskodással és türelemmel Isten minden lelket átformálhat.

Pál bácsi lehajolt, és ujjaival érintette a barázda földjét, majd hozzátette:
– Azoknak, akik elhagyottnak érzik magukat, még nagyobb türelemre és szeretetre van szükségük. Nem a föld hibája, hogy kemény, ahogy az emberek sem hibásak mindig, ha nem tudnak hinni. Az igazi bölcsesség nem az, hogy elvagasd vagy lecseréld a földet, hanem hogy időt adj neki.

Ádám szeme felragyogott, és azt kérdezte:
– És mi lesz most ezzel a barázdával, Pál bácsi?

Az idős gazda mosolyogva végignézett a tájon.
– Eljön az idő, amikor ezt a barázdát is újra elvetem. De addig neki adom az esőt, a napsütést és az imáimat. Nem hagyom figyelmen kívül, mert Isten sem hagy figyelmen kívül egyetlen lelket sem.

Attól a naptól fogva Ádám mindig erre gondolt, amikor valaki az ő segítségére volt rászorulva. Évekkel később, amikor már maga is gazda lett, sosem felejtette el az „elhagyott barázda” tanítását: mindenki számára van remény, és mindenki Isten kegyelmével termékennyé válhat. Csak idő, szeretet és hit kell hozzá.

Tanulság:
Ahogy a föld idővel termővé válhat, úgy a lelkek is megtelhetnek hittel, reménnyel és szeretettel. Soha ne mondjunk le senkiről, legyünk türelmesek, mert Isten mindenkit képes megáldani a maga idejében.