A Szövetség Kamrája és a Megtartott Ígéret
Egyszer nagyon régen, egy eldugott, hegyekkel övezett kis faluban élt egy ifjú nevezzük Áronnak, akinek szívében mély hit lobogott. Fiatal kora óta szerette a történeteket a Szentírásból, és szinte minden nap a falusi kápolnában ült, hallgatva az öreg tiszteletest, aki a Bibliát olvasta fel. Áront különösen lenyűgözték azok a részek, amelyek az Istennel kötött szövetségekről szóltak – Noé szivárványáról, Ábrahám ígéretéről és Mózes Törvényszekrényéről.
Egy nap, miközben Áron az erdő szélén sétált, rábukkant egy régi, elhagyatott kőkamrára. A nyílás előtt sűrű bokrok nőttek, és vastag mohával borították az építményt. Ahogy közelebb lépett, észrevette, hogy az ajtón egy vésett szó állt régi betűkkel: „Szövetség”. Kíváncsisága hajtotta, és bár szívében egy kis félelem is felbukkant, bátorságot merítve betolta a nyikorgó, nehéz ajtót.
Odabent egészen más világ tárult elé. A kamra belseje fénylett, mintha láthatatlan lámpák világítanának. Egy hatalmas, arannyal díszített láda állt középen, amelyre a következő szavakat vésték: „Mi több vagyunk, mint egy egyszerű láda, mi az Ígéret őrzői vagyunk.”
Áron elképedve nézte a csodálatos tárgyat. Érezte, hogy valami rendkívüli történik, mintha Isten szava szólt volna a szívéhez. Közelebb lépett, majd tapintatosan megérintette a ládát. Hirtelen gyenge, halk hangot hallott, mintha valaki beszélne hozzá:
- Áron, te, aki szíveddel hiszel és cselekedeteiddel keresed az igazat, miért jöttél ide?
Áron megszeppent, de rövid gondolkodás után válaszolt:
- Azért jöttem, mert hallani akarom, hogyan maradhatok hű ahhoz a szövetséghez, amit Isten kötött az Ő népével. Hogyan tudom betartani az Ő parancsolatait, amikor oly sok a kísértés és az elbizonytalanodás az életben?
A hang egy pillanatra elhallgatott, majd ismét megszólalt:
- A Mi szövetségünk minden ember szívébe van írva, nem csupán tárgyak vigyázzák azt. Az igazi ígéret nem a kézzel fogható dolgokban található, hanem a szeretetben, a megbocsátásban és az alázatos hitben. Menj most, és hozz egy kisgyermeket, egy gazdát és egy özvegyasszonyt. Ők lesznek azok, akik megmutatják neked a szövetség valódi erejét.
Áron nem értette teljesen a szavakat, de engedelmeskedett. Sietve elment és elhívta a faluból Annát, a kislányt, Lajost, a földművest, és Erzsébet nénit, az özvegyasszonyt. Mikor mindannyian beléptek a kamrába, furcsa, szinte mennyei fény ölelte őket körbe. A hang újra megszólalt:
- Nézz rájuk! A gyermek hitet, a gazda reményt, az özvegyasszony szeretetet hozott magával. Ezek Isten szövetségének alapjai. Annak az ígéretnek, amit nem lehet látni vagy érinteni, de amely örök és változhatatlan.
Áron erre rádöbbent, hogy nem kell félteni a szövetséget, mert az nem egy tárgyban vagy írásban rejlik, hanem az emberek cselekedeteiben és hitük mindennapi megnyilvánulásában. A kislány örömtől ragyogó arca, a gazda kétkezi munkában kitartó bátorsága, és az özvegyasszony meleg, vigasztaló mosolya mind-mind az Istennel kötött szövetség hű hordozói voltak.
Amikor mindannyian kiléptek a kamrából, Áron észrevette, hogy a régi kőépítmény elhalványult és lassan eltűnt, mintha sosem létezett volna. De a szövetség, amit benne talált, mélyen beleivódott a szívébe, és egész életében ott is maradt.
Tanulság:
Isten szövetsége nem a kézzel fogható dolgokban rejlik, hanem a szeretet, a hit és a remény örök értékeiben. Ha ezeket mindennapjainkban megéljük és továbbadjuk másoknak, akkor hűségesek maradunk Isten örök ígéreteihez. Éppúgy, ahogy a gyermek tiszta hittel, a gazda kitartó reménnyel és az özvegyasszony önzetlen szeretettel élte az életét, mi is hordozhatjuk magunkban az isteni szövetség erejét.
