A Tökéletlen Cserép és a Tiszta Forrás Tanítása
Egy messzi-messzi faluban, amelyet sűrű erdők és gyönyörű dombok öleltek körül, élt egy idős fazekas, János. János mesterségét apjától és nagyapjától örökölte, és egész életében szebbnél szebb edényeket készített. Az emberek a környékről is eljöttek, hogy megcsodálják az ő munkáját – tálakat, korsókat és cserepeket, amelyeket a legnagyobb gondossággal és szeretettel formált meg.
Egy nap János különleges edényt készített. Egy gyönyörű, elegáns cseréptálat formázott, amelyet díszes minták és finom barázdák ékesítettek. Mégis, amikor kemencébe tette, és elkészült, észrevett valamit: a tál oldalán egy apró repedés jelent meg.
„Ez a tál tökéletlen” – sóhajtott János. „Senki sem akar majd egy hibás edényt megvenni.”
El akarta dobni a cserepet, de valami visszatartotta. Valahányszor megpróbálta a kezét emelni, hogy összetörje, szíve mélyén érezte, hogy nem szabad elpusztítania. Így a hibás tálat a műhely hátsó részébe tette, ahol senki sem láthatta.
Ahogy teltek a napok, a falu lakóinak új problémájuk támadt: a közeli forrásvizet, amely mindig kristálytiszta volt, el kellett hozniuk a faluba, mert az ottani kút kiszáradt. János úgy döntött, felajánlja magát a feladatra. Egy hatalmas, régi korsóba tette a vizet, és naponta kétszer-háromszor a dombra sietett a forráshoz.
Egy reggel eszébe jutott a hibás cserép. „Bár nem tökéletes, talán mégis jó szolgálatot tehet” – gondolta. Így hát fogta a tálat, amelynek oldalán ott volt a finom repedés, és elindult a forráshoz. Amint megtöltötte, útban visszafelé észrevette, hogy a repedésen keresztül víz csöpögött.
„Ez a cserép tényleg haszontalan” – sóhajtott János. De amikor lenézett a lábai elé a poros úton, csodálatos dolgot vett észre: a tálból szivárgó víz frissen zöldülő növényeket és apró virágokat hagyott maga mögött azon az ösvényen, amely eddig kopár volt.
Az öreg férfit mély hála töltötte el. „Még a tökéletlenségben is van cél” – suttogta magának. Ettől kezdve minden egyes nap magával vitte a törékeny tálat, hogy segítsen az útnak életet adni a forrástól a faluig.
Az emberek hamarosan észrevették, hogy az út mentén megjelentek a növények, és megkérdezték Jánost, hogyan történt mindez. Az idős férfi elmesélte a hibás tál történetét, és hogy még a legkisebb, leggyengébb eszköz is képes nagy dolgokra.
Ebből a történetből megtanulták, hogy Isten mindannyiunkat úgy alkotott, hogy betöltsünk egy célt, még akkor is, ha nem vagyunk „tökéletesek”. Még hibáink és gyengeségeink is lehetnek áldás mások számára, ha azokat jó szándékkal és szeretettel használjuk fel.
Ez a tanmese emlékeztet bennünket arra, hogy a saját „repedéseink” nem akadályoznak meg bennünket abban, hogy Isten szeretetének szerszámai legyünk. Sőt, éppen ezeken keresztül mutathatjuk meg a világ számára az Ő kegyelmét és jelenlétét.
