Egy kis faluban, amelyet dombok és tiszta patakok öleltek körül, élt egy idős ember, akit mindenki csak Bölcs Tamásként ismert. Tamás felnevelte gyermekeit, és most csendes életet élt egy kis házikóban, amelynek udvarát virágok és gyümölcsfák díszítették. Az emberek gyakran jártak hozzá tanácsért, mert bölcsessége és hite messze földön híres volt.
Egy vidám kis faluban, melyet Zöldligetnek hívtak, lakott egy idős férfi, Dániel bácsi. Ő volt a falu bölcse, aki mindig mosolygott és kedvesen fogadta az embereket. Bár Dániel bácsi egyszerű életet élt, mégis titokzatos ragyogás vette körül. Az emberek úgy tartották, hogy ő valójában egy hatalmas kincs őrzője, de senki nem tudta, hol rejtőzik ez a kincs.
Egy békés völgy mélyén élt egyszer egy fiatal pásztorfiú, név szerint Ábel. Az egész falu ismert volt egyszerűségéről és hitének tisztaságáról. Ábel mindennap kora reggeli imával kezdte a napját, majd kiment a mezőre, hogy gondoskodjon a nyájáról. Egyetlen nagy kincse volt a világon – egy régi, kissé megkopott, ám különleges arany vödör, melyet apjától örökölt. Apja szerint a vödör Isten áldása volt, amely egyedülálló módon megmutatta a tulajdonos szívének állapotát.
Egyszer nagyon régen, egy eldugott, hegyekkel övezett kis faluban élt egy ifjú nevezzük Áronnak, akinek szívében mély hit lobogott. Fiatal kora óta szerette a történeteket a Szentírásból, és szinte minden nap a falusi kápolnában ült, hallgatva az öreg tiszteletest, aki a Bibliát olvasta fel. Áront különösen lenyűgözték azok a részek, amelyek az Istennel kötött szövetségekről szóltak – Noé szivárványáról, Ábrahám ígéretéről és Mózes Törvényszekrényéről.
Egy apró falucska szélén, a hegyek árnyékában, egy kisfiú, Bence, minden szombat reggel elindult a völgyben lévő forráshoz, hogy friss vizet hozzon a családjának. Bence mindig vidáman járta az utat, kedvenc cserépkorsóját magával cipelve. Ez a korsó különleges volt számára; édesanyja készítette, és minden hajszálnyi repedésében az ő szeretete lakozott.
Réges-régen, egy apró faluban élt egy zeneszerző, akit Dávidnak hívtak. Dávid nem volt híres, de a falubeliek szíve mélyén őt tartották a legjobb muzsikusnak, mert zenéjében mindig ott bujkált valami egészen különleges. Néha, amikor a dallamai megszólaltak, az emberek mintha Istent hallották volna szólni hozzájuk. Azonban Dávidnak volt egy különleges álma: meg akarta komponálni a világ legszebb melódiáját, amely tökéletes harmóniában tükrözné az isteni szeretetet és az emberi szívek reményét.
Valahol egy kis hegyi falucska szélén, ahol a csillagos égbolt érintette a zöldellő dombokat, állt egy régi, mohalepte épület: a Kenyér Könyvtára. Az épület különleges volt, nem csupán külsejéről, hanem arról is, amit rejtett. A falubeliek hite szerint a könyvtár minden polcának volt egy-egy titka: a hit, a szeretet és az Isteni gondoskodás könyvei. Azonban az idő és az emberek közömbössége miatt a hely lassan elfeledetté vált.
Volt egyszer egy távoli dombokkal körülvett kis falu, amelyet gazdag természeti szépség és csend védett. A faluban élt egy idős ember, akit mindenki csak Sámuel bácsinak hívott. Sámuel híres volt bölcsességéről, és a falubeliek gyakran keresték fel tanácsért. Bár szerényen élt, szíve telve volt hittel és reménnyel, amit mindenkinek igyekezett átadni.
Egyszer volt, hol nem volt, egy hegyek ölelte kis faluban élt egy ifjú fiú, Márk, aki abban a korban volt, amikor minden kérdésére választ keresett. Márk szegény családból származott, de a lelkében mindig ott égett a vágy, hogy értelmet találjon az élet nagy kérdéseire.
Réges-régen, egy piciny falucskában, amelyet hegyek és erdők öleltek körül, élt egy fiatal lányka, Lídia. Lídia az egyszerűség és szeretet mintaképe volt; mindig készen állt segíteni a szomszédoknak és a barátoknak. Mégis, belül, Lídia szívében egy ürességet hordozott, amelyet titkon próbált betölteni. Nap mint nap egyre nőtt benne az érzés, hogy valami hiányzik.
