Az alázatos kertész és a burjánzó kert

Egy kis faluban élt egyszer egy kertész, akiről mindenki tudta, hogy művészi érzékkel gondozza a növényeket. József, mert így hívták, különösen büszke volt gyönyörű kertjére, amely tele volt színpompás virágokkal, zöldellő bokrokkal és termésektől roskadozó gyümölcsfákkal. Az emberek messziről is elutaztak, hogy megcsodálják József kertjét, és tanácsokat kérjenek tőle a növényeik gondozásához.

Egy napon egy idegen ember érkezett a faluba. Botjára támaszkodva lépet be József kertkapuján, és csodálattal nézett végig a színes virágágyásokon. Az idegen barátságosan biccentett, majd így szólt:

– József, hallottam a híredet. Te vagy a legnagyszerűbb kertész, akit ismerek. De mondd csak, mi a titkod? Hogyan lehet ennyire gyönyörűséges egy kert?

József mosolyogva fogadta az elismerést, majd letette a kezében tartott öntözőkannát. Egy pillanatra elgondolkodott, majd így válaszolt:

– Az alázat. Minden növénynek megvan a saját szükséglete. Nem uralkodhatom felettük, csak szolgálhatom őket a legjobb tudásom szerint. Amikor öntözök, trágyázok vagy visszavágok egy-egy ágat, mindig figyelem, mit üzen a növény. Ha úgy bánok velük, ahogy az Úr bánik velünk, hagyva, hogy növekedjenek, de irányítva őket a jó úton, ők is a legszebb oldalukat mutatják.

Az idegen bólintott, de valami kétely mégis megjelent az arcán.

– Érdekes, amit mondasz, de mi történne, ha egy napon elhagynád a kertedet? Mondjuk egy év múlva visszatérnél, ugyanilyen szép lenne?

Ez a kérdés szíven ütötte Józsefet. Elgondolkodott: Mi lenne, ha nem lenne ott, hogy gondoskodjon róluk? Talán a gyomok ellepnék a virágokat, vagy a bokrok vadhajtásai elhomályosítanák szépségüket.

Kisvártatva azonban mosolyogva válaszolt:

– Az Úr sosem hagy el minket, még akkor sem, ha mi néha távol kerülünk Tőle. Ő az igazi Kertész, aki mindig figyel ránk. Az én kertem csak egy visszatükröződése annak a gondoskodásnak, amit Tőle tanultam. Hiszem, hogy a növényeim – ahogy az emberek is – megőriznek valamit az abból a szeretetből, amiben részesültek. És még ha idővel vissza is kell térnem, újra rendbe hozhatom őket, mert számukra nincs fontosabb, mint a türelem és a hit.

Az idegen erre mormogott valamit, amit József nem értett tisztán. Köszönettel elköszönt, és lassú léptekkel távozott. József utána nézett, és egy furcsa érzés fogta el: mintha maga az Úr látogatta volna meg, hogy próbára tegye a szívét.

Néhány hónap múlva nagy szárazság érte el a vidéket. Józsefnek sokkal keményebben kellett dolgoznia, hogy életben tartsa szeretett kertjét. De minden nap, amikor este kimerülten még egyszer végigsétált a sorok között, ráérzett: az alázatos és kitartó munka dicsőségében ott rejlik Isten gondoskodása. És ahogy tanúságot tett erről az idegen előtt, a lelkét még inkább megvilágította az Úr kegyelme.

Tanulság

Ahogy József is megértette, az élet kertje egyaránt igényli az alázatot, a türelmet és a hitet. Isten kegyelme lenyomatait mindannyiunkban elhelyezte, ahogy a kertész szeretete nyomot hagy növényeiben. Ha gondosan, hittel ápoljuk ezt a kegyelmet – legyen szó környezetünkről, embertársainkról vagy saját lelkünkről –, az mindig gyümölcsöt terem. Adjunk hálát érte, és legyünk mi is alázatos kertészei az életünknek!