Az Elfeledett Szőlőtő és a Hálás Szőlőfürt

Valamikor réges-régen egy kis falu közelében, festői domboldalon állt egy régi szőlőskert. A szőlőtő már hosszú évek óta ott állt, ágai szélesen terjeszkedtek, s törzse hatalmasra nőtt. A helybéliek szerették a szőlőskertet, de idővel megfeledkeztek róla. A szőlőtőkéről lassan lehullott a gondoskodás minden nyoma, mégis rendületlenül kapaszkodott a földben, ágai között pedig évről évre új szőlőfürtök jelentek meg.

Egyik évben azonban a szőlőtő különösen sok nehézséget élt meg: a hőség szinte perzselte gyökereit, az eső elmaradt, és az emberek továbbra sem figyeltek rá. A szőlőfürtök elnehezültek a szárazságban, míg végül egyetlen apró, szemrevaló szőlőfürt kezdett imaformán fohászkodni.

„Miért vagyok itt, egy elfeledett szőlőtőkén?” – sóhajtotta a szőlőfürt. „Talán nincs célom a világon. Ha nem figyel rám senki, kinek adhatnék valamit? Hiszen csak egy jelentéktelen termés vagyok.”

De ekkor a szőlőtő megszólalt: „Ó, drága kis gyümölcsöm! Ne keseredj el! Bár a világ talán nem figyel rád, Isten szeme mindig rajtad van. A te létezésednek célja van, ahogyan minden egyes apró szőlőszemnek is. Te nem látod, de én, aki gyökereimmel mélyen kapaszkodom a földbe, tudom, hogy még a legkisebb teremtmény is lehet hatalmas áldás mások számára.”

A szőlőfürt elcsendesedett. Bár nem értette még teljesen, mit jelenthetnek a szavak, szívében egy cseppnyi remény született. A napok múltak, és a szőlőfürt lassan beérett. Idővel elérkezett egy meleg augusztusi nap, amikor egy vándor érkezett a domboldalra.

A vándor hosszú út után fáradtan támaszkodott meg a szőlőtő mellett, s már alig bírt szomjúság nélkül továbbmenni. „Ó, milyen nagyszerű dolog volna most egy korty friss gyümölcsből!” – gondolta sóvárogva. Miközben kinyújtotta kezét, megpillantotta a szőlőfürtöt. Óvatosan leemelte, és mohón evett belőle, majd szinte azonnal megérezte a gyümölcs édességét és energiáját.

A vándor hálás szívvel emelte tekintetét az égre: „Istenem, köszönöm neked ezt az édes ajándékot! Azt hittem, már nem bírom tovább, de Te a legváratlanabb helyről küldtél segítséget.”

A szőlőfürt pedig ekkor értette meg, miért kellett azon a tőkén teremnie. „Milyen bolond voltam kételkedni!” – gondolta. „Bár úgy tűnt, senki sem figyel rám, az én teremtőm pontosan tudta, mire lesz szüksége ennek az embernek. Mindenkinek szerepe van a nagy tervben – nem számít, mennyire kicsi vagy jelentéktelennek látszik a szemünkben.”

Ahogy évekkel később a faluban híre ment a vándorról és csodálatos történetéről, az emberek visszatértek az elhanyagolt szőlőskerthez. Elkezdtek ismét gondozni a szőlőt, ügyelni rá, hogy sem a szőlőtő, sem az ágak ne maradjanak szeretet és figyelem nélkül.

Azóta is mesélik a történetet a falusiak gyermekeiknek esténként, miközben arra tanítják őket, hogy ne becsüljenek alá senkit – mert minden teremtményt Isten szeretete és gondoskodása állít a világba, ahol mindenkinek megvan a maga szerepe.

Tanulság:

Az élet néha különféle helyzeteket hozhat, amikor úgy érezzük, hogy jelentéktelenek vagyunk, vagy hogy az erőfeszítéseink hiábavalók. De éppen a legváratlanabb pillanatokban használ minket Isten a legcsodálatosabb módokon. Ahogyan a szőlőfürt egyetlen vándor számára remény és életöröm lehetett, úgy a mi életünknek is célja és mélyebb értelme van, még akkor is, ha időnként nem látjuk át teljesen Isten tervét.