Az Elrejtett Kenyér és a Mesterséges Éhség
Egyszer volt, hol nem volt, egy apró faluban élt egy szegény pék, János, akinek élete nem volt könnyű. Örökölt egy kis kemencét és néhány régimódi pékeszközt is, de mivel alig volt pénze, hogy jó minőségű lisztet vásároljon, mindig csak a legolcsóbb hozzávalókkal tudott dolgozni. Így is nap mint nap fáradhatatlanul dagasztott és sütött, hogy a falubeliek számára megfizethető kenyeret készítsen.
Egy nap azonban egy különös dolog történt. Egy idős asszony, akit soha korábban nem látott, belépett a kis pékségébe. Fején fehér kendőt viselt, kezében pedig egy apró, régi kosarat tartott. Odasétált a pékhez, és nyugodt, mégis szívhez szóló hangon mondta:
„János fiam, hoztam neked egy ajándékot, amit soha ne felejts el megbecsülni.”
Azzal letette kosarát, amelyben egy darab aranyszínű búzarúd volt.
„De mit kezdjek ezzel? Hiszen én már tudom, hogyan kell kenyeret sütni!” – csodálkozott János, miközben tanácstalanul forgatta a búzarudat. Az idős hölgy mosolyogva felelt:
„Ez a búzarúd az élet kenyerének szimbóluma. Amikor gyúrsz belőle, valami különlegeset kapsz – nemcsak a gyomrot, hanem a lelket is megelégíted vele. Azonban emlékezz: csak akkor működik, ha mások szükségére használod, nem a saját hasznodra.”
Mielőtt a pék bármit is válaszolhatott volna, az asszony eltűnt. Meghökkent és hitetlenkedő volt, de kíváncsisága felülkerekedett rajta. Az újonnan kapott búzarúddal sütésbe kezdett. Az eredmény csodálatos volt: a kenyér íze mennyei volt, illata betöltötte az egész falut.
Amire azonban nem számított, hogy a kenyér olyan emberekhez is elér, akik valamilyen lelki terhet hordoznak. Akik megízlelték, azok nemcsak jóllaktak, hanem szívükben békét és szeretetet éreztek. Olyan boldogságot, amelyet eddig sosem tapasztaltak. A pék hamar híressé vált, és mindenki az ő kenyérét akarta.
De János büszkesége lassan növekedett. Rájött, hogy különleges kenyerére nagy a kereslet, ezért elkezdett érte magasabb árat kérni. Úgy gondolta, nevetséges lenne csak olcsón adni valamit, ami ennyire értékes. Egyre mohóbb lett, és csak azokra gondolt, akik meg tudták fizetni. A szegények, akik régen hozzá jártak, már nem tudtak tőle vásárolni, és éhesek maradtak. A pék nem vette észre, hogy a különleges kenyér egyre kevésbé működött: az íze múló volt, a lelket nem elégítette ki.
Egy nap János maga is megéhezett, és megpróbált enni az általa sütött kenyérből, de hiába. Az aranyszínű búzarúd varázslatos ereje eltűnt. Ekkor felidézte azt, amit az idős hölgy mondott neki: „Csak akkor működik, ha mások szükségére használod, nem a saját hasznodra.” Megértette, hogy tévedett, és elszomorodott, amiért nem tett jót a falusi szegényekkel.
Bűnbánatot tartott, és azonnal megváltoztatta hozzáállását. Minden egyes kenyeret a szegényekért kezdett sütni, még akkor is, ha ez eleinte nehézséget okozott neki. Az aranyszínű búzarúd varázsa visszatért, és még bőségesebb lett. Az éhezők jóllaktak, a falut újra betöltötte a szeretet és a hála. János boldogan dolgozott tovább, immár nemcsak a kenyérsütés mestereként, hanem Isten hűséges szolgájaként is.
Tanulság: Az igazi érték az, amit másokért tudunk tenni, nem pedig az, amit magunknak halmozunk fel. Csak akkor találunk lelki beteljesedést, ha az áldásainkat megosztjuk másokkal. Az, amit önzetlenül nyújtunk, mindig visszatalál hozzánk, és Isten kegyelméből megsokszorozódik.
