Az elveszett mécses és a gyertyák bölcsessége

Egy kis faluban, amelyet sűrű erdők és kristálytiszta tó vett körül, állt egy egyszerű, de gyönyörű kőtemplom. Ez a templom minden vasárnap reggel megtelt falu lakóival, akik békére és útmutatásra vágytak. A templomban volt egy különleges mécses, amelyet a helyiek csak a „Hit Fényének” neveztek. Ez a mécses az oltár felett függött, és fénye minden istentiszteletkor megvilágította a templomot.

Egyik nap azonban a mécses eltűnt. Senki sem tudta, ki vitte el, vagy mi történt vele. A hír gyorsan elterjedt a faluban, és az emberek szomorúan néztek a sötét oltárra. Az atya, Miklós atya, arra kérte a falusiakat, hogy ne veszítsék el a hitüket, és keressék meg a mécsest. A falusiak fáradhatatlanul kutattak az erdőben, a tó körül és még saját otthonaikban is, de a mécses sehol sem volt.

Miklós atya másnap reggel bejelentette, hogy az esti prédikáció különleges lesz, és mindenkit meghívott, hogy jöjjön el. Az egész falu összegyűlt a templomban. Bár a mécses fénye hiányzott, az emberek mégis csendesen ültek, várva az atyát.

Miklós atya belépett, és egy marék gyertyát tartott a kezében. Ezek egyszerű, semmi különös gyertyák voltak, mégsem értette senki, mire készül az atya. Letette a gyertyákat az oltárra, és így szólt:
„Testvéreim, a Hit Fénye eltűnt, de Isten tanítása szerint nem szabad kétségbeesnünk. Nem a tárgyban van az igazi hit, hanem bennünk. Amikor a mécses világított, talán elfelejtettük, hogy valójában minden gyertyában ott rejtőzik a fény lehetősége.”

Miklós atya meggyújtott egy gyertyát, majd átadta azt egy asszonynak az első sorban. A nő, noha meglepődött, továbbadta a lángot egy következő gyertyának, aztán egy másiknak. A láng lassan szétterjedt az egész templomban, míg végül mindenki kezében ott pihent egy világító gyertya.

„A Fény soha nem vész el!” – kiáltotta az atya. – „Egy mécses lehet szimbólum, de az igazi világosság a mi szívünkben van. A hitünk olyan, mint ezek a gyertyák, úgy terjedhet a világban, ha mindenki továbbadja a másiknak. Nem a mécses tesz minket közel Istenhez, hanem az, hogy hiszünk és cselekszünk a szeretet nevében.”

A falusiak lassan megértették Miklós atya üzenetét. Már nem érezték magukat elveszettnek, hanem büszkén figyelték, ahogy a lángok megelevenednek a kezükben. Ettől a naptól kezdve a „Hit Fénye” a szívükben égett, nem csupán a templomi mécsesben.

Egy hét múlva különös dolog történt: a mécses megkerült. Egy gyermek találta meg az erdőben, sértetlenül, és visszahozta a templomba. Az emberek visszahelyezték az oltár fölé, ám a mécses jelentősége megváltozott. Már nem a fénytől várták a csodát, hanem megértették, hogy ők maguk hordozzák a hitet és annak melegét.

Ettől kezdve minden gyertyagyújtáskor emlékeztették magukat, hogy a hit nem egy tárgyban vagy rituáléban rejlik, hanem Isten szeretete és kegyelme által a szív mélyén. A mécses immár új értelmet nyert – nem csak fényt adott, hanem tanított is: a hitet soha nem szabad elveszíteni, mert ott ragyog mindenkiben.