Egy napsütéses tavaszi reggel, valahol egy békés kisváros határán állt egy takaros kis postaépület. Itt dolgozott Sámuel, a város postamestere, akinek minden napja ugyanúgy telt: levélkupacokat válogatott szét, csomagokat adott ki, és szívesen beszélgetett az emberekkel, akik betértek hozzá. Ő volt a város minden lakójának barátja, aki mindig mosolygott és segítőkész volt.
Egy kis hegyoldalban, egy régi és elfeledett olajfa állt, melyet hosszú évtizedekkel ezelőtt ültettek. Az olajfa élete során sok mindent látott: esőket, viharokat, perzselő napokat, és hideg teleket. Ágaiban madarak raktak fészket, gyökerei mélyen kapaszkodtak a földbe, de az idők során mégis mindenki megfeledkezett róla. Nem metszették gondosan, nem szedtek többé termést róla, és senki sem fordított rá figyelmet.
Egy festői kis völgy közepén, ahol a madarak éneke és a szél susogása összefonódott az erdő csendjével, magasodott egy különleges, évszázadok óta álló öreg cédrusfa. A helyiek szerint ez a fa a teremtés különleges ajándéka volt, mert ágainak gyantája sohasem száradt ki, és lombkoronája télen-nyáron zöldellt. Az emberek gyakran gyűltek össze alatta, hogy imádkozzanak, gondolataikba mélyedjenek, vagy tanácsot kérjenek az égiek útmutatásáért. A cédrust ugyanis „Hit Fájának” nevezték.
Egyszer régen, egy apró völgyben, ahol a puha szél a mezőkön át táncolt, és a madarak éneke betöltötte a levegőt, állt egy öregdolgos olajfa. Ez a fa nem volt különösebben szép, törzse hajlott és görcsös volt, levelei pedig nem csillogtak annyira, mint a mellette növő más fáké. Azonban ez az olajfa hordozott valamit, ami igazán ritkának számított: egy élő olajágat, amely minden évben újra megjelent, még akkor is, amikor a fa már öregebb és gyengébb lett.
Egy apró falucska szélén, egy kőből épült kis templom tornyán egy fecskepár fészkelt. A torony falai megőrizték az évszázadok alatt gyülekező imák hangját, és a harang minden szívdobbanása útra kelt az ég felé. Ebben a meghitt, békés helyen születtek meg a fecskepár csöppnyi fiókái, akik boldogan csiperegve várták nap mint nap szüleik visszatértét a mezőről, ahol élelemet gyűjtöttek.
Réges-régen, egy hegyekkel övezett, gyönyörű völgyben élt egy fiatal pék, név szerint Miklós. Mindene a kenyérsütés volt, mestere volt annak, hogyan készítsen puha és finom cipókat, amelyek illata betöltötte a falut minden hajnalban. Az emberek sorban álltak a péksége előtt, és mindenki boldogan tért haza a kenyerekkel, amelyeket Miklós szeretettel és türelemmel készített.
Egy nap a kék horizont alatt, egy nyugodt tenger mélyén élt egy parányi kagyló. Ez a kagyló különbözött a társaitól, mert szívében súlyos fájdalmat hordozott. Egy éles kis homokszem szorult belé, és nap mint nap gyötörte. Miközben a többi kagyló a tenger hullámaival táncolt, ő magában küzdött a fájdalmával. Gyakran imádkozott: „Ó, Uram, miért engedted, hogy ezt a terhet nekem kelljen cipelnem? Mi az oka ennek a fájdalomnak?”
Egyszer réges-régen, egy apró, hegyekkel körülölelt faluban élt egy idős asszony, akit Margit néninek neveztek. Margit néni híres volt kedvességéről és bölcsességéről, de leginkább arról, hogy mindennap egy régi törött korsóval indult el a kristálytiszta forráshoz, amely a falu határában fakadt. Az emberek gyakran összesúgtak a háta mögött, nem értvén, hogy egy repedt edényt miért nem cserél ki újra.
Réges-régen, egy kis hegyi faluban, élt egy idős szántóvető, akit mindenki Pál bácsinak hívott. Pál bácsi híres volt bőkezűségéről, bölcsességéről és mély Isten iránti hitéről. Egész életét a föld művelésének szentelte, de nemcsak gabonát és zöldségeket termesztett, hanem lelki tanításokat is, amelyek örökre megmaradtak azok szívében, akik találkoztak vele.
Egyszer, egy kis faluban, az erdő szélén élt egy szegény cipész, akit Imrének hívtak. Imre csendes és alázatos ember volt, munkáját becsülettel végezte, de soha nem vágyott gazdagságra. Műhelye egyszerű volt, tele régi szerszámokkal és bőrdarabokkal, amelyekből új életet lehelt a cipőkbe. Bár az emberek szerették és tisztelték, a cipész gyakran érezte, hogy valami hiányzik az életéből.
