Egy varázslatos vidéken, ahol a völgyeket sűrű erdők ölelik körül, és a patakok ezüst csillogással szaladnak lefelé a hegyekből, élt egy apró kis ibolyavirág. Az ibolya éppen egy erdőszélén nőtt, egy hatalmas, mohos szikla tövében. Sok növény, fa és bokor vette körül, de az apró ibolya mindig úgy érezte, hogy ő csekélyebb mindegyiküknél.
Egyszer réges-régen, egy kis hegyi faluban élt egy szegény fazekas, akit mindenki tisztelt a bölcsességéért és alázatáért. Az idős férfi, akit Benedeknek hívtak, egész életét az agyag formálásának szentelte. Egyszerű eszközeivel gyönyörű edényeket, korsókat és csészéket készített, de mindig azt mondta: „Nem az agyag, hanem a Mester keze adja az értéket az edénynek.”
Egy csendes faluban, távol a nyüzsgő városoktól, élt egy idős asztalos, akit mindenki csak Mester Barnabásnak hívott. Barnabás nem csak ügyes kezű mester volt, hanem bölcs ember is, akit sokan kerestek fel tanácsért. A műhelye tele volt kifinomult bútorokkal és kisebb-nagyobb ládákkal, amelyekről azt suttogták, különleges titkokat rejtenek. Egy nap egy különös fiatal ember kopogtatott be a műhely ajtaján.
Egy poros kis faluban, a hegyek árnyékában, élt egy fiatal fiú, András, aki nagyapjával osztozott egy apró, egyszerű házon. A nagyapa, István, egy kedves, türelmes ember volt, aki minden este meséket mondott unokájának Isten szeretetéről és a megbocsátás fontosságáról.
Élt egyszer egy apró hegyi faluban egy öreg kovács, akinek a munkáját messze földön csodálták. Az ő kovácsműhelye szinte mindig tele volt azokkal, akik megrendeléseiket hozták hozzá: patkók, kardok, kapák, és még különféle díszes lámpatartók is mind az ő kezéből kerültek ki. Azonban ez az ember nemcsak a mesterségében volt tehetséges, hanem híres volt bölcsességéről is. A falu fiataljai gyakran jöttek el hozzá, hogy tanácsot kérjenek életük útmutatásához.
Egyszer régen, egy békés dombvidéken végtelennek tetsző búzamező terült el. A sárgásan aranyló kalászok integettek a szélnek, mely ősidők óta barátjuk volt. A mező büszkesége egy különösen szép, magas búzaszál volt, amely mindenkitől eltérően magasra nőtt, és a többiek fölé kerekedett. Az alázatos búzaszálak tiszteletteljesen néztek rá, ő azonban büszkén tekintett le a többiekre.
Réges-régen, egy hegyekkel övezett kis faluban élt egy fiatal fiú, Áron, aki szüntelenül Istent kereste. Minden nap kiment a domboldalra, és könyörgött a Mindenhatóhoz, hogy mutassa meg neki a helyes élet útját. Áronnak egyetlen nagy álma volt: megérteni, mi rejlik a tiszta szív titkában, mert úgy hitte, az elvezethet Istennel való mélyebb kapcsolatba.
Egy kis faluban, történetünk hajnalán, élt egy szerény, de annál odaadóbb templomszolga, Károly. Károly egész életét Isten szolgálatának szentelte, és nagy gonddal vigyázott a templom minden apró részletére. Egyik legbecsesebb kincse a gyülekezet számára egy régi ezüst gyertyatartó volt, melyet még az előző nemzedék ajándékozott a templomnak. A gyertyatartó nemcsak művészi szépségével tűnt ki, hanem különleges története miatt is, amelyről úgy tartották, hogy a falut és annak népét áldásokkal halmozza el.
Egyszer volt, hol nem volt, egy kis faluban élt egy idős férfi, akit mindenki csak Bölcs Tamásként ismert. Tamás mindig békét és bölcsességet sugárzott, és sok ember kereste fel őt tanácsért, amikor útmutatásra volt szükségük. Egy nap, egy fiatalember, Máté, érkezett Tamáshoz, mert elveszettnek és reménytelennek érezte magát.
Valahol, egy gyönyörű, erdős völgy mélyén, csörgedezett egy kristálytiszta ezüst patak. A patak szelíd hullámokkal nyaldosta a partokat, és halk zúgással kísérte az arra járók lépteit. De ez a patak nem csupán vízhordó folyam volt; úgy tartották, hogy különleges tulajdonsága van: tükrözte az emberek lelkét. Aki belenézett, nemcsak a saját arcát, hanem a szíve mélyén rejlő igazságot is láthatta.
