Egy kis faluban, a hegyek lábánál, élt egy jámbor, szelíd leány, akit Emmának hívtak. Emma édesanyját korán elveszítette, és édesapjával, Péterrel éldegélt egy szerény kis házikóban. Péter mesteri fazekas volt, és minden munkája tisztességről és szeretetről árulkodott. Egyik különleges tárgya egy díszes, ámde szerénynek tűnő agyagkancsó volt, amelyről soha nem vált meg, és amelyet mindig nagy gonddal őrzött.
Egyszer réges-régen, egy kis faluban, amelyet dombok és patakok öleltek körbe, állt egy régi fából épített templom. A templom kertje tele volt gyönyörű virágokkal, zöldellő bokrokkal, és méltóságteljes fák tarkították minden oldalát. Egy ilyen buja környezetben mégis akadt egy kis fácska, amely nem illett bele a kert tökéletes képébe.
Egy kicsiny faluban, mely hegyek között rejtőzött el a világ zaja elől, élt egy idős kertész, akit mindenki csak Mesternek hívott. A Mester híres volt arról, hogy szívével gondozta a kertjét, és minden növény iránt különleges szeretettel viseltetett. Egy sellymes réten élt családjával a faluban, ahol kertje nem pusztán virágokkal és gyümölcsfákkal volt teli, hanem a lelkek szeretetével is.
Egyszer réges-régen, egy kis falucska határában húzódott egy elhagyott, sötét kert. Az emberek féltek odamerészkedni, mert évek óta érintetlen volt, és az áthatolhatatlan bozótok között sűrű homály uralkodott. A gyerekek azt suttogták, hogy a kertben szellemek rejtőznek, míg az idősebbek úgy tartották, hogy a hely elhagyottsága Isten büntetése, mert valamikor régen kevélység és önzés született ott.
Egyszer volt, hol nem volt, egy kis faluban egy ifjú leány élt, akit Anna-nak hívtak. Anna csendes, jószívű gyermek volt, akinek hatalmas hite volt Istenben, de gyakran küzdött a félelmeivel és kételyeivel, különösen akkor, amikor egyedül kellett valamit megoldania. A falu végében állt egy öreg kápolna, amelyet mindenki szeretett, mert úgy tartották, hogy a benne lévő kereszt különösen áldott. Az emberek szerint, ha valaki itt imádkozott, és szívből bízott Istenben, mindig választ kapott a kérdéseire.
Egyszer régen, egy hegytetőn állt egy aprócska templom. Ezt a templomot a falu idős lakói építették, és generációról generációra vigyázták. Belseje szerény volt, csak néhány pad, egy középen álló kereszt, és egy régi, aranyozott lámpás. A lámpás sosem aludt ki, mert az emberek azt hitték, hogy annak fénye nemcsak a templomot védi meg, hanem a falut is az ártó szellemektől és a bonyodalmaktól. Ezt a lámpást nevezték úgy: „A Lángoló Szív Fénye”.
Volt egyszer egy kis faluban, a tengerpart közelében, egy apóka, aki minden reggel a vízparton sétált, hogy imádkozva köszönetet mondhasson Istennek az élet ajándékáért. A falubeliek már régóta ismerték őt, és gyakran mosolyogva figyelték, ahogy a part homokjában gyalogol, cipőjét levetve, arcán békességgel és hálával. Az apóka különleges szokásáról is híres volt: minden nap gyűjtött egy-egy különleges kavicsot, amelyet később hazavitt.
Egyszer réges-régen, egy kis faluban, amelyet buja zöld mezők öveztek, élt egy fiatal, dolgos fiú, Márk. Márk édesanyjával lakott egy szerény házikóban, amelyet körbeölelt egy hatalmas búzamező. A mező a család megélhetését jelentette – a búza lett kenyérré, amit eladtak, hogy ruhát és egyéb szükségleteket vásárolhassanak. Az édesanyja mindig azt mondta neki: „Márk fiam, vigyázz, minden kalász értékes. Mindegyik az Úr áldása.”
Egy festői kis faluban, hegyekkel és dús erdőkkel övezve, élt egy közösség, ahol az emberek mindennapjaikban is Isten szeretetét keresték. A falu közelében állt egy különleges fa, melyet az ott élők csak „Áldott Fának” neveztek. Az ősi fa hatalmas ágai az eget karcolták, törzse szilárd volt és évgyűrűiben évezredek történeteivel büszkélkedett. Azt tartották róla, hogy aki őszinte szívvel a fa alá ül és imádkozik, annak különleges békességet, bölcsességet és reményt ad Isten.
Egy messzi-messzi faluban, amelyet sűrű erdők és gyönyörű dombok öleltek körül, élt egy idős fazekas, János. János mesterségét apjától és nagyapjától örökölte, és egész életében szebbnél szebb edényeket készített. Az emberek a környékről is eljöttek, hogy megcsodálják az ő munkáját – tálakat, korsókat és cserepeket, amelyeket a legnagyobb gondossággal és szeretettel formált meg.
